Tegnap meséltem a rocker-identitás konfliktusáról egy keresztény közegben, ahol mindenkit szeretünk, de azért jobban tennéd, ha nem hallgatnád többet azt a szart. Ami egyébként a kamaszkoromban az énképem meghatározó része volt. A vallástól ekkor még (19 éves koromig kb.) nem távolodtam, mert abban a közegben éltem, oda kötött az életem 75%-a, illetve a hittanórákon vártam, hogy választ kapok a kétségekre. Aztán kiszabadultam és békénhagytak... Végre lett időm sok mindent végiggondolni; ez minden vallási és ideológiai alapon szerveződő közösség legnagyobb félelme.

Hogy miért? Amíg 50 ember fogja egymás kezét egy falnál állva és mindenki azt mondja, hogy "ne fordulj hátra, mögöttünk egy hatalmas gödör van, és éppen csak egy darab talaj van a lábunk alatt!", addig fogod a többiek kezét és félsz, hogy lezuhantok. Ha ez az 50 ember szépen szétszéled és te ott maradsz a fal előtt, akkor már csak unalmadban is, de megfordulsz és meglátod, hogy egy szoba szélén ácsorogtál és a gödör sosem létezett.

Nos, ezért nem akarják, hogy kiszakadjál a közösségből, amiben vagy.

A gaz ateisták II.: az erotikus tánc világa

Gimnázium után úgy döntöttem, hogy a nemi életem feljavítása érdekében megtanulok valami kis szinten táncolni. Beiratkoztam a kerületben egy suliba, ahol hamarosan nagyon sok barátom lett. Ez lett a második olyan baráti köröm a rockzene után, ahol a vallás egyáltalán nem játszott szerepet. Itt aztán mindenféle ember volt: protestáns, evangélikus, ateista srácok és lányok - egy értelmiségi közeg.

Semmivel sem rosszabbak az általam etalonnak gondolt vallásos közeghez képest. Míg a rock közegre azt tudtam mondani, hogy "azért van igazság abban, amit az ateistákról mondtak... mennyit isznak és rombolják magukat!", ebben a táncos közegben ugyanolyan jólnevelt, félénk srácokat és lányokat találtam.

Az agyam hátsó részében szépen összegyűlt a felismerés, hogy "se nem szükséges, se nem elégséges" feltétel a jósághoz a kereszténység. Korrekt, rendezett élet, normálisság mindenféle Szent Könyv és Törvények nélkül??? Habár ezt így nem tettem fel anno magamnak, tudatalatt leesett, hogy mennyire sokat képzel magáról a keresztény közeg. Amit tovább erősített a harmadik csoport

A gaz ateisták III.: a vallástalan egyetem

Mikor bekerültem a gimnázium utáni első megdöbbenésem az jelentette, hogy partnerként kezeltek. Senki nem ellenőrzött. Aki tegezett, azt vissza kellett tegezni, aki magázott, azt magáztuk. Senki nem akart megítélni, mindenért magam feleltem. És ez felszabadító volt! Nagyon hamar felvettem az egyenlőség ezen kultúráját és szörnyűnek éreztem a kontrasztot a "jókkal" szemben, a volt tanáraimmal szemben.

Érdekes módon ebben a közegben is rendes, korrekt embereket találtam: persze ugyanúgy voltak hülye tanárok is, de sokkal emberségesebb volt a közeg döntő többsége. És a tudomány mellékhatásaként kritikus gondolkodást szedtem fel: akkor állíts valamit, ha tudod igazolni!

Végeredményben be kellett látnom, hogy a nem-keresztény értelmiségi közeg semmiben sem rosszabb a keresztény értelmiségi közegnél. A különbség annyiban merül ki, hogy utóbbi feltételez magáról sok minden jó dolgot, illetve szabadidejének egy részét unalmas rituálékra (misék) vagy egy ezer sebből vérző filozófiára (hittan, teológia) pocsékolja.

Ezzel párhuzamosan otthon a plébániára egy másik pap került, kevésbé szociális... Idősebb barátaim már házasodni kezdtek és elköltözni, a fiatalabbak pedig szétszéledtek. Páran még jártunk ministrálni, mert megszoktuk... De aztán én is kezdtem elmaradozni és végül úgy huszonnégy-öt felé bevallottam magamnak és pár barátomnak, hogy ateista lettem.